A blogot csak azért tettem újra elérhetővé, hogy a későbbiekben tanulságként szolgáljon nekem és mindenkinek, hogyan ne csesszen el körülbelül hat évet az életéből. Rengeteg idő ez, még belegondolni is szörnyű.
A későbbiekben még lehet, hogy írok.
A legjobb, amit jelenleg kezdeni tudok magammal, hogy megpróbálom élvezni az életet anélkül, hogy a társadalmilag elfogadott értékeket és célokat elérjem. Nem foglalkozok a 2M-nél is több diákhitellel, a szinglisséggel, a családdal, a barátaimmal, a munkával, az albérlettel, semmivel. Remélem idővel sikerül jó döntéseket hoznom. A jó döntések a tapasztalatból, a tapasztalat pedig a rossz döntésekből következik. Én épp a rossz döntéseknél tartok...
"this dream never ends" you said
"this feel never goes
the time will never come to slip away"
"this wave never breaks" you said
"this sun never sets again
these flowers will never fade"
"this world never stops" you said
"this wonder never leaves
the time will never come to say goodbye"
"this tide never turns" you said
"this night never falls again
these flowers will never die"
"this dream always ends" i said
"this feeling always goes
the time always comes to slip away"
"this wave always breaks" i said
"this sun always sets again
and these flowers will always fade"
"this world always stops" i said
"this wonder always leaves
the time always comes to say goodbye"
"this tide always turns" i said
"this night always falls again
and these flowers will always die"
always die
/ The Cure - Bloodflowers /
Reméltem, hogy az állandó szomorúság, depresszió és sokszor halálvágy csak egy átmeneti állapot, a folyamatos magánynak és sikertelenségnek tudható be, és amint kiváltja ezeket a negatív érzéseket a boldogság, a siker, egy társ, akkor egy pálfordulással minden visszazökken a sok évvel ezelőtti kerékvágásba.
Be kell látnom, hogy tévedtem. Nem számítottam rá, hogy olyan szinten képes belőlem kihalni mindenféle életkedv, annyira krónikusan alultáplálttá válik a lelkem az éveken át tartó kedvtelenségtől, hogy már az öröm receptorai is megszűnnek létezni benne.
Nem tudok örülni semminek és nem tudom, hogy meddig lehet fenntartani annak látszatát, hogy még vannak igazi érzéseim. Nem érzem a tetteim súlyát, az empátiával már köszönőviszonyban sem vagyok. Pont, amikor egy nagyon fontos döntést kellene meghoznom...
Pedig történnek velem pozitív dolgok... csak nem tudok örülni semminek és ezzel - ha eddig nem bántottam meg - meg fogom bántani azokat, akik még kedvelnek.
Akkor inkább választom a magányt, minthogy tönkretegyek valakit, aki szeret.
...egy toll vagyok,
amit tőled kaptam
és benne ülök a zsebemben
egyedül, szétfacsarodottan…
én vagyok a kezed
ami a kezemben van
odaadtad és megfogtam
újra, egymagamban…
én vagyok a tested
amiben úgy bennmaradtam
s hogy kiválassz és ellökj
egyedül, én akartam…
én vagyok a toll
amit nekem adtál
hogy leírjam magamról
mennyire egyedül hagytál...
/ Szabó Tamás - szomorkásan... /
"Leírod a hazugságot egy sötét szobából, mert ezt teszik a mérges emberek manapság." Ezt teszem én is, csak nem hazugságokkal (bár sokan ezt feltételezik), hanem szomorúsággal. Azt hiszem, minél jobban sugárzom kifelé a boldogság látszatát, belül annál mélyebb sötétségbe süllyedek. Hiába ismerem intellektuálisan a megoldásokat, mégsem tudom megvalósítani a számomra szükséges lépéseket, amelyek kivezetnének az alagútból.
Mit gondolhatnak rólam az emberek? Folyton ez jár a fejemben... Hogy okos vagyok? Nem hinném, hiszen akkor vígan keresném külföldön a nagy pénzeket diplomával a zsebemben. Hogy lelkes vagyok? Ha lelkes lennék, akár végzettség nélkül megalapozhattam volna a pénzügyileg stabil, reális célokkal teli tűzdelt hosszútávú életet. Hogy szép lennék? Ha már kezdeményező képességem a kapcsolatépítésben enyhén kifejezve elégtelennek bizonyul, legalább a női oldal mutatott volna irántam valamiféle érdeklődést a külsőmnek köszönhetően, de ez még mindig várat magára. Hogy egyéniség lennék? Miért érzem akkor azt, mégpedig nem is megalapozatlanul, hogy bármit teszek, mondok, nem segít elérni, hogy ne általánosítsanak a tömeggel.
Mivel ez a blog sem érdekel már, bátorkodom egy olyan elhatározással élni, hogy legközelebb akkor írok, ha valami meghatározó (és pozitív) változás történik az életemben. Lehet, hogy ez volt az utolsó bejegyzésem?
Tudat alatt biztos azt hiszem, ha segítek másoknak, akkor szeretni fognak. Ehelyett magamból csinálok hülyét, hiszen csak kihasználnak. Nekem nincs szükségem segítségre, mert ha másoknak segítek, akkor biztos meg tudom oldani a saját problémáimat is. Nem véletlen, hogy csak akkor találnak meg, ha szükség van rám. Persze erre mindenki azt mondaná, hogy ez butaság, nincs igazad, itt vagyunk és szeretünk. Az igazság viszont az, hogy ez nem így van, csak senki nem akar/mer magába nézni és elfogadni ezt a tényt.
Ma eszembe jutott, hogy sok ismerősöm buzinak tart/tartott. Ezt tavaly előtt hozták tudtomra egy ártatlan beszélgetés során, hát mondhatom nagyon örültem neki, ha lenne bennem tartás és önbecsülés, akkor az illetőt, aki közölte, minimum ki kellett volna ütni. Nyilván nem így tettem, hanem nevettem rajta magamon. A melegeknek legalább van társuk. Nekem az sincs. Tehát rosszabb vagyok náluk is. Egy szerencsétlen magányos seggfej, örökre egyedül.
"Nincs annál szomorúbb, mint az elpazarolt tehetség." De van. Az elpazarolt tehetség, a cél nélküli élet és a magány. Bár az utóbbi kettő egymással jár.
2011 első napja, egyedül. Semmi se változik, semmin sem tudok változtatni. 2011 is a magány éve lesz.
Kedvenc lakótársam feltette a kérdést: miért nincs barátnőm és/vagy miért nem próbálok szerezni egyet magamnak. Bár minden erőmmel küzdöttem a kérdés feltevése ellen, a válasz mégis egyértelmű és kifejező, mégpedig az, hogy egy szerencsétlen balfasz kretén vagyok. Másfél napja próbálok máshogy felelni erre, de mindig ide lyukadok ki. Ez van, ezt kell elfogadni, ezt kell szeretni vagy nem szeretni.
Kurvára utálom a szar életemet, hiába variálok, próbálom színesíteni, ugyanaz a szürke fos marad. Azt kívánom, hogy bárcsak vége lenne. Persze nem fogok ártani magamnak, ezáltal másoknak sem, nem lépek ki, majd a sors igazságot tesz, addig is végigszenvedem szánalmas életem minden egyes percét.
Sokkal elviselhetőbb lenne, ha legalább annyi tartás és bátorság lenne bennem, hogy ha valami vagy valaki viselkedése nem tetszik, akkor elküldöm melegebb éghajlatra, de még ez az öröm sem adatik meg, mivel egy gyámoltalan, minden haragot és dühöt visszanyelő kis csicska vagyok. Nem csoda, hogy mindenki lenéz és ugráltat.
Nem vagyok kíváncsi mások véleményére, mivel az emberek nagy százaléka úgyis hazudik önmagának, nem kell, hogy megmondják nekem a frankót, inkább nézzenek tükörbe és vállalják fel, mennyit is érnek valójában, mint ahogy én is teszem. Persze ha így lenne, nem lenne túl vidám a világ. Maradjak inkább csak én ilyen...
Holnap újra hétfő, ismét "hasznos" tagja lehetek a társadalomnak.
A szomorúság mélyebben van, mint a simogatás a bőrön, ott van az erek mélyén, néha, amikor csend van, hallani lehet a surrogást, mintha egy fisztula felerősítené a zárt helyen való rohanását a testben, megy körbe-körbe, és visszaverődik az érfalakról, a szomorúság állandó dolog, bár ráteszünk néha egy-egy mosolyt, egy nevetést, egy szép napot, hogy ne lássuk, de van az estének egy pillanata, amikor pontosan hallani lehet, minden szívdobbanással közelebb jön.
És nincs hova elbújni előle...
Mióta kipihentem a káosz hetet (három koncert, BP, Bécs és barátok és...) friss vagyok és jókedvű. Látszólag. A munka jól megy, egész gyorsan beletanultam az új feladatokba. Ismét kondizok, méghozzá motiváltan. Rájöttem, hogy sokkal jobban érzem magam egy jól sikerült edzés után, mint bármennyi "cigi" vagy sör elfogyasztásakor. Diétázok is, valamennyit fogytam már, persze ez egyelőre még kevés. Focizok a munkatársakkal és ha tehetem, szombatonként hazajárok, hogy otthoni haverokkal is mozogjak picit. Nagyjából ezek a tevékenységek el is veszik az összes időmet hét közben, ha mégis marad egy pici szabadidő, akkor kitalálok valamit. Emiatt eléggé lemaradtam a filmezéssel, általában este, amikor lehetőségem lenne, már nem vágok bele, mert úgyis elaludnék, egyébként meg nincs kedvem egyedül filmezni. Kicsit aggaszt Sukker és Nóri hozzáállása az albérlethez, meg úgy általában véve hozzám, de bármennyire is bánt a viselkedésük, úgy sem tudom megmondani nekik a véleményem. Nem tudom miért, magam is keresem a választ erre. Veszek egy csomó új ruhát, egy komplett pakkot a kondizás és a diétázás hatékonyságának növelésére, aztán szépen lassan begyűjtöm a karácsonyi ajándékokat is. Még nem tudom, hogy a családon kívül mást is megajándékozzak-e, vagy egyáltalán más megérdemli-e, hogy gondolok rá karácsonykor.
Még mindig folyton a körülöttem történő dolgokon agyalok és azon, hogy minek mi az oka, értelme, miért csinálja valaki ezt, vagy valaki azt, keresem a racionális válaszokat, sajnos többnyire szánalmasan és reménytelenül...
"Mindenkinek van takargatnivalója. Valami belső sötét dolog, amit nem akarunk, hogy meglásson a világ. Úgy teszünk, mintha minden rendben lenne. Szivárványba csomagoljuk magunkat. Ennél többet talán nem is tehetünk, mert az ilyen dolgok néha sötétebbek másokénál."
"Néha elgondolkodom azon, hogy milyen lenne, ha felfednék mindent, ami elnyomott és ismeretlen bennem. De sosem fogom megtudni. Rejtőzködve élem az életemet, minden ettől függ, az életem függ tőle."
/ Dexter /
Megint kezdődik egy újabb hét, amit egyáltalán nem várok. Most, hogy nyitottabb lettem embertársaim felé, csak úgy záporoznak a csalódások és kiégések, sokkal jobb volt régebben, amikor elvoltam magamban, nem vágytam más társaságára. Mindenki jobban járt volna, ha időben figyelmeztetnek, még pénzt is spórolhattam volna - szüleimnek és magamnak egyaránt - ha már fiatalon szembesítenek a ténnyel, hogy bár hiába hiszed azt, hogy jó fejed van a matekhoz és elérheted az álmaidat, az élet rengeteg kudarcot és kevesebb örömet rejteget, hogy még esélyed se legyen megtalálni azt a minimális motivációt és akaratot, amely valamikor a tudatom legmélyén még létezett. Két fajta embert ismerek: aki hülyének néz, és aki semmibe vesz. Egészen eddig az előbbi volt a népesebb tábor, most azonban - számomra megfejthetetlen okból - kezdenek átpártolni a második kategóriába.
Egyetlen mentsváram továbbra is a munka, az egyetlen hely, ahol talán hasznosnak hiszem magam, szerencsére az álarc mindig rajtam van ilyenkor, bár egyre nehezebben viselem. Két variáció van: vagy ténylegesen kiégtem, ebben az esetben annyi értelme van az életemnek, hogy önfenntartásra és alkoholra elegendő pénzt keressek, mert hosszútávú terveim, ezáltal jövőm nincsen. A másik lehetőség, hogy jó balfaszhoz méltóan annyit mondtam magamnak a "szánalmas szerencsétlen vesztes" szöveget, hogy el is hittem, így taszítván magam tudatosan érzelmi nyomorba. Jó ideje tisztában vagyok azzal, mekkora egy balfasz vagyok - bár tény, korábban próbáltam ezt leplezve élni - de mindig van új a nap alatt, amikor már azt hinném, hogy igen, ez a vég, eddig bírtam, köszönöm szépen, akkor mégis megtörténik a "csoda".
Az egyetlen szerethető jellemvonásom, hogy bármilyen társaság számát képes vagyok egyel növelni, régebben még azt gondoltam jó nekem beszélgetni, most viszont azt gondolom, hogy jobb ha nem szólok senkihez, úgysem értik (mert érthetetlen ugyebár) mit pofázok össze nekik a ferde világnézetemmel és pesszimista felfogásommal együtt. Jobb volt írni, mikor nem voltam ennyire depressziós, de hát ki nem számított erre, hogy most itt ülök egyedül és magányosan, úgy, ahogyan azt meg- és kiérdemeltem. Így már nem vicces. Itt tartok most. Nem értem...
"Hang soha nem hagyta el torkát, közöttetek árnyékként élt
Behúzott nyakkal botorkált míg egy nap úgy döntött nem fél
Csak csendben tűr, vár és szervez, forradalmat tervez.
Várt már néhány hosszú évet
...Nem változott semmi
Nem kérdezte tőle senki „Milyen balfasznak lenni?”
Tessék hát ti neveltétek gonddal
Nem számoltatok egy ártatlan bolonddal..."
Gyakorlatilag belülről halott vagyok.
Tesóm többször rosszul lett, először azt hitték, hogy pánikrohamok, de kiderült, hogy hormonális betegsége van. Anyukám is elájult a héten, pedig már vagy fél éve nem fordult vele elő. Apukám továbbra is stabilan alkoholista, minden nap kiüti magát, közben aki csak teheti kihasználja és átveri, amit persze nem ismer be magának. A családról ennyi elég is, de biztosan másnak még rosszabb, szóval lépjünk is tovább.
A párkapcsolatok terén ismételten kiderült, hogy mekkora kapufa vagyok. Mivel a bátortalanságom és gátlásosságom továbbra is köszöni, jól van, megint a jól bevált formulával éltem: belezúgtam egy barátomba. Először - naivan - azt hittem, hogy kölcsönös, de nyilván nem. Ki hitte volna... egyébként vicces, hogy akkor is végig csak rá gondoltam, amikor múlt héten megérkezett E kézimeccsre. Szokatlan. Pedig nem kevés pénzt öltem abba, hogy kézimeccseken vele lehessek (igen, ezért lettem szurkoló, pedig nem érdekelt a kézilabda). Mindenesetre hétfőre ismét előtörtek a régi érzések is, jelenleg kettőből semmi, vagyis inkább semmiből semmi. Egy valami azonban biztos, valami történt velem, valami eltűnt belőlem, amiért páran kedveltek, megtűrtek , szerettek(?) már a múlté.
Tehát a két hét szabadságom után nem lettem túlzottan boldog, jobb is visszatérni a munkába, ott valahogy mindig ki tudok kapcsolni, ez nagyrészt a munkatársaknak köszönhető. Jah, és áttettek egy másik csoportba, ahol könnyebb a meló, kevesebb a stressz, picivel több a pénz. Valahogy nem tudok neki örülni. A munkahely helyett az új albérletben stresszelek, a beilleszkedésem mégse történt meg zökkenésmentesen, úgy hiszem, velem van a gond, el kellene költöznöm inkább egy garzonba, ott nem mennék senkinek az idegeire, ellennék egyedül.
Klassz ez az antiszociális személyiségzavar. Három hétig most biztosan nem megyek "veszélyes" környezetbe, majd megint összekaparom magam, felállok a padlóról. Kiölöm magamból a maradék felesleges érzéseket és minden mehet tovább...
Vagy az unalmat választjuk, vagy a szenvedést.
Marad a szenvedés.
